Aurélie boldogan éli a gyermeket nevelő televíziós riporterek hektikus életét, amikor egyszer csak minden felbolydul körülötte. Telefonhívást kap régi szerelmétől, Alexandertől, a segélyszervezeti világ hajdani ikonjától, akivel kapcsolata akkor ért véget, amikor tíz évvel azelőtt a férfit váratlanul lecsukták. Aurélie képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy utánajárjon, mi történt valójában, így hát elkezd riportkötetet írni a férfiról. A munkafolyamat során feltárul előttünk e két ember rendhagyó kapcsolata, és mi magunk is hatása alá kerülünk az egyszerre vonzó és taszító Alexandernek, saját bőrünkön tapasztalva meg a narcisztikus határsértés lélektanát.

„Négy adag, minimum. Erre gondol, miközben kikotorja a rizst a lábosból a szemetes fölött. Összetapadt, túlfőtt szemek. Most, hogy elütött éhével nézi: mint egy kukaccsalád. Mellkasában mégis gyufalángnyi boldogság lobban. A luxus nem a szükségesben, hanem a fölöslegesben rejlik. A lábosból a maradékot kitessékelő fakanál tompa gongütése. Nem, másról van szó. A mozdulatok nemtörődömsége. Ételt kidobni: jó. Gondolj Az Éhező Kisgyerekekre! – Nem, most egy pillanatra nem gondol Az Éhező Kisgyerekekre. Semmi köze Az Éhező Kisgyerekekhez. Aurélie egyetlen kisgyerek iránt érez felelősséget, aki most odafönt alszik.”

Részlet a regényből