Zene

Sajtóvisszhang

Uhrman György
Mozart csendestársa?
Intarziajáték egy különös élet lapjaival

Hiteles kordokumentumok és fikciók lenyűgöző szövedéke ez a páratlan alkotás, amely különleges színfolttal gazdagítja a Mozart korát bemutató kultúrtörténeti és szépirodalmi munkák sorát. Különlegességének egyik kulcsa, hogy A varázsfuvola egy vitatott, gyakran - talán méltatlanul- hazugnak, kalandornak bélyegzett társszerzőjét, Gieseckét állítja a középpontba. A szerző e kevéssé ismert figura bőrébe bújva, az "ő szemével" mutatja meg mindazt, amit a XVIII-XIX. század fordulójából, kedvenc kultúrtörténeti korszakából megismert és megismertetni  fontosnak vélt.

Részlet az UTÓSZÓ-ból

ÉDESAPÁM, A VARÁZSFUVOLA ÉS ÉN

...hatéves születésnapom környékén eljött a nagy nap: életemben először elvittek az Operaházba, hogy színpadon is lássam A varázsfuvolát. Hónapokig készültem erre a csodálatos élményre, szüleim is hónapokig készítettek fel rá, hogy hogyan is kell viselkedni egy ilyen helyen...
...Azután igen gyakran voltam operában, s otthon is gyorsan bővült a hallgatott lemezek köre. Jött a Szöktetés, a Figaro (a Don Juan persze csak jóval később), jött Beethoven Fideliója, s jöttek Rossinik, Donizettik, Verdik, kiskamasz éveimben egy-két évig éppenséggel Wagner és az ő nibelungjai. Később, ahogy nagykamaszként rányílt a szemem a jazzre és rockra, jött Gershwin Porgyja és persze Lloyd-Webber Jézus Krisztus Szupersztárja (utóbbi már nem édesapám közvetítésével, sőt, az ő kifejezett rosszallása dacára) - de A varázsfuvola mindig visszatért mint refrén, s visszatér ma is.   
Aligha véletlen, hogy ama salzburgi moziban, 1979 nyarán (ahol pontosan úgy történt minden, ahogyan édesapám e könyv Tűzijáték Salzburgban c. prológusában elbeszéli, csak éppen azt nem említi meg, hogy ez a nyugati utazás az én érettségi ajándékom volt) éppen azon az estén éppen egy Varázsfuvola-film ment. Ez az opera (meggyőződésem: az egyetemes emberi művészet abszolút csúcspontja) meghatározó az életemben éppúgy, ahogy meghatározó volt édesapáméban.
Pedig ő sokkal több operát ismert, mint én, s legtöbbjüket tudta becsülni. De A varázsfuvola volt az, amelyről akkor, ott, Salzburgban, vetítés után, a tűzijáték sziporkái közepette elhatároztuk: könyvet kell róla írnia.
Nem szakkönyvet, hiszen nem volt képzett zeneesztéta. Valami mást, valami kevésbé szakszerűt, amiben azonban benne lenne, hogy mitől olyan izgalmas ez a mű, mitől mond olyan sokat nekünk és mindenkinek (persze tudtuk, hogy sajnos nem mindenkinek, de éreztük: úgy kellene, hogy mindenkinek ugyanannyit mondhasson...)
A műfaj hamar megvolt: esszéregény, amely félig fikció, félig tudományos. A mintát Szerb Antal zseniális könyve, A királyné nyaklánca szolgáltatta. De a pontos kidolgozáson még évekig tanakodtunk. Eleinte még édesapám is sokkal több fikciót tervezett. Így szerepelt terveinkben egy kerettörténet, melynek főhőse egy Angliába szakadt magyar arisztokrata-ivadék, Trevor E(rdődy)-Forester, aki maga is zene- és művelődéstörténészként kutatja Mozart, Giesecke és a korabeli szabadkőműves páholyok történetét, s így talál rá valami rejtélyes kéziratra. Amelyből minden kiderül... Mi minden? Hogy A varázsfuvola szövegkönyvén valójában a szabadkőművesek egész helyi vezérkara dolgozik team-munkában, az a legkevesebb volt. De komoly formában szerettük volna illusztrálni, hogy e team mindazt tudja már vallástörténetből, amit Bachofen, Morgan, Frazer és társaik majd csak a következő században, annak is második felében fedeznek majd fel. Hogy Mozart ezért és egyebekért is közvetlen titkosrendőri inzultusoknak, üldözésnek volt kitéve. S mindezek megkoronázásaként a rémregénybe illő ötlet, hogy Mozart valójában nem is halt meg akkor, amikor.
Ám aztán apám elkezdte módszeresen kutatni a témát. S hamarosan arra a meggyőződésre jutott, hogy minden, amit addig fantáziáltunk, elmarad izgalmasságában amögött, ami a korszak művelődéstörténetéből ténylegesen kiszűrhető. Így eltűnt a könyvből Trevor alakja, s jócskán megrövidültek (bár teljesen, szerencsére, nem) a fiktív részek az esszészerű, ismeretterjesztő szakaszok javára. A Mozart halálnak álcázott megszöktetése, eredetileg az egész mű egyik vezérgondolata csupán Schikaneder részeg fantáziálásaként maradt meg a II/1. fejezetben.
Jómagam szinte a készülő könyv minden sorát ismerhettem: ahogy egy-egy fejezet, részlet elkészült, édesapám rögtön felolvasta nekem. Tetszettek e felolvasások - őszinte bánatomra szolgál, hogy némelyik így megismert részletet apám utóbb kihúzásra ítélte, s könyörtelenül meg is semmisítette. Volt például egy önálló novellabetét Első találkozásom a fasizmussal címen. Apám úgy képzelte, hogy Trevor tenne fel erre vonatkozó kérdést a könyv magyarországi zsidóként felnőtt elbeszélőjének (akit apám önmagáról mintázott), s arra hangoznék el válaszul... Mi tagadás, a Mozart-könyvben tényleg nem volt sok keresni valója. Mégis nagyon fájlalom, hogy alkalmasint végleg elveszett.
De hát édesapám (aki magyartanárként, majd aktív korának utolsó tizenhárom évében a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerkesztőjeként megszokta, hogy semminek ne irgalmazzon, ami egy szövegben stilisztikailag avagy gondolatilag felesleges) nem is lett volna önmaga, ha saját alkotásával elnézőbb lett volna, mint másokéval. Sosem volt az. Szigorú ember volt s így mindig elégedetlen mindenkivel, kivált velem, de legeslegkivált önmagával.
Ez a szigor, ez az igényesség működött nemcsak akkor, amikor húznia és még többet húznia kellett munkájából. Ott érvényesül az annyi kínlódás, annyi átdolgozás, annyi újabb és még újabb nekifutás után végül úgy-ahogy mégiscsak elkészült könyv minden sorában.
Úgy-ahogy. Mert miután élete utolsó negyedszázada mindenekelőtt erről a könyvről szólt, végül is nem tudta megérni, hogy befejezhesse. Hiába volt sokkal több ideje, mint Mozartnak annak idején a Requiemre - az ő alkotói módszere nem volt olyan gyors, ellenkezőleg.
És így maradt rám a feladat, hogy huszonnégy év felolvasásaira visszagondolva kézbe vegyem a hagyatékot, s megkíséreljem befejezni a nagy vállalkozást.
Tulajdonképpen nem volt már ez nagy munka. Az első könyv anyaga lényegében készen állt, letisztázva, összeállítva, itt-ott kellett csak apróbb kézírási avagy elgépelési bizonytalanságokat kiigazítani. Egyetlen hosszabb részlet hiányzott: a 18. fejezet második fele, az a vallástörténeti eszmefuttatás, melyről apám már kezdettől mondogatta, hogy azt nekem kellene megírnom... A szorító idő most nem tette lehetővé, hogy oly érdembeli módon írjam meg, ahogyan ő elvárta volna. De talán nem is volt rá szükség, hiszen csupán sejtetni lehetett/kellett valamit azokból a mélységekből, amelyekre A varázsfuvola alkotói talán öntudatlanul, talán nem is egészen öntudatlanul ráeszmélhettek.
A második könyv sokkal nagyobb nehézséget jelentett. A fejezetek meg voltak írva, de tervezett sorrendjüket nehéz volt eldönteni. Apám két eltérő vázlatot is hátrahagyott arról, miként kívánja összefűzni őket, ám az ezekben emlegetett fejezetek egy része, úgy tetszik, sosem készült el. (Kettő is lett volna például, amely Goethe alakját állította volna a középpontba - ezekkel édesapám már adós maradt.) Ugyanakkor voltak fejezetek, melyek a vázlatban nem szerepeltek, holott meg voltak írva, s utóbb sem kerültek megsemmisítésre.
Természetesen azzal tudtam dolgozni, ami rendelkezésre állt. Mivel a könyvnek tulajdonképpeni lezárása nem volt, jobb híján a Megkésett századvégi naphimnuszok című fejezetet illesztettem a könyv végére. Nemcsak, mert ez Giesecke alakjával már alig foglalkozik, s mert fiktív idejével (a megírásakor még eljövendő 1991-es évvel) és helyszínével (a sajnos, azóta is csak remélt széphalmi főiskolával) csak távolabbról kapcsolódik a mű egészéhez, hanem azért is, mert patetikusabb zárómondatai méltó összegzést kínálnak nemcsak a Van Swieten alakját felvillantó "előadás", de az egész könyv számára is. A Goethe-fejezetek immár soha nem készülnek el; ami viszont a Találkozás egy avventurieróval csodálatos kor- és jellemtanulmányát vagy a Haydn londoni útjával kapcsolatos részeket illeti - az már sosem derül ki, édesapám milyen szerepet szánt nekik, de szerintem mindenképpen kár lenne kimaradniuk e könyvből.
E könyvből, melynek a benne felhalmozott óriási kultúrtörténeti anyagon túl fő értékét éppen az a nyelvi, stiláris, szemléleti sokszínűség adja, mely a korszak figuráit nemcsak megidézi, de élő emberré varázsolja. Nem utolsó sorban azon nyelvi játékok segítségével, melyeket édesapám annyi látható élvezettel használt fel munkája során.

A kiadóban a magyar nyelvű kiadványok 20 %-os, az idegen nyelvű kötetek 10 %-os engedménnyel, készpénzért megvásárolhatók. A megrendeléseket postai szállítással is teljesítjük, ez esetben a postaköltség a vevőt terheli. A könyvek áráról és a postaköltségről előre küldjük a csekket, majd a pénz beérkezése után postázzuk a könyvet és számlát.