A szem örömünnepe

Nemrég Budapesten százezrek álltak sorba, hogy szemtől szemben csodálhassák meg képeit. Most egy tekintélyes album jelent meg róla Claude Monet - A szem örömünnepe címmel. Az életét és pályáját számos illusztrációval bemutató könyv felidézi azt a drámai küzdelmet is, amellyel az alkotó szellem az egyre romló test gyengeségével szembeszállt. A francia impresszionizmus zseniális képviselője utolsó remekművét, a Tavirózsák című monumentális pannókat már aggasztóan romló egészségi állapotban festette. Látása tragikusan gyengült, egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a számára oly fontos színeket. Szempanaszai félelemmel töltötték el, rettegett a vakság gondolatától. Félelmét erősítette híres festőkortásának, Degas-nak a sorsa is, akinek emiatt kellett abbahagynia a festést. Monet-t nem kárhoztatta erre a sors. Életének utolsó éveiben fokozatosan elvesztette szeme világát, de a Tavirózsák-dekorációt sikerült befejeznie. A felavatását már nem érhette meg. Egy évvel a halála után adták a nyilvánosságnak. A köralakban felállított pannók azt sugallják a nézőnek, mintha egy szigeten állna, a tavirózsák tavának közepén.

Penthouse, 2004. október

Claude Monet, a szem örömünnepe

"Gyakran elkísértem Monet-t, ha új motívumot keresett. (...) Egyszer láttam, ahogy elkapta a sziklán megcsillanó fénynyalábot, és sárga színözönnel rögzítette vásznán, megdöbbentő pontossággal adva vissza a megfoghatatlan és szemvakító káprázat tünékeny varázsát." (Maupassant)

A cím nem túloz. Monet festészete valóban a szem örömünnepe. Első megközelítésben a színorgia teszi festészetét a látás gyönyörévé. Ez tűnt fel Maupassant-nak is. Ilyen nagy hatású elem a sárga színözön, másutt pedig arra emlékszik vissza Maupassant, hogy Monet szabályosan fröcskölte a festéket a vászonra egy felhőszakadás rögzítésénél. Más oldalról azonban a 19. század végének akadémizmusa ellenében fellépő impresszionizmus határozottan szakítani akart az olasz reneszánszból eredő felfogással, hogy ugyanis a festészetben az érzéki látás és a "tiszta" látás kettőssége uralkodik. Ez utóbbi intellektuális tevékenység. Tisztaság alatt pedig az értették, hogy a festő nem éri be a puszta látvánnyal, hanem idealizálja, ezáltal egy második természetet teremt. Így a kép mindig túlmutat önmagán: a portré nem pusztán valakinek a képmása, hanem felmutatja azt az eszmei embertípust, amelyet - többek közt maga a modell is - megjelenít. A tájkép önmagában semmit sem ér, a tiszta természet eszméjének kell megjelennie benne. Monet és társai azonban éppen a látványt, a szem érzéki örömét állították művészetük középpontjába, és nem kívánták semmilyen módon ideálissá emelni a tájat, legyen az a tenger, egy kert vagy egy hegyoldal. A formák szolgálják a látvány egységét, és ha a látvány például ködös, akkor az emberi formák elmosódottak, szemben minden régi típusú festészetelméleti elvárással. A rajz válik a szín szolgálójává. Monet egész életében a pillanat rabja volt. Egyik levelében arról panaszkodik, hogy a téli táj, amelyet meg akar festeni, a korai tavasz miatt napról napra zöldebb. A rügyek kihajtanak, és a természet valósággal megfosztja őt a megfesteni kívánt látványtól. Dühében, mintegy perlekedve a természettel, megkéri a kertészét, hogy nyesse le a rügyeket. Goncsarov hadakozott így a természettel, amikor a tengeren a hatalmas hullámok között a fedélzetről üvöltötte a víz felé: "Botrány! Botrány!!!" Monet, ha a tengeren vihar készülődik, teljes felszerelésével rohan a partra, hogy a lehető legpontosabban tudja megragadni az abban a pillanatban elé táruló látványt. A Szajnát ábrázoló számtalan képét kis festőladikban készítette, amelyben gond nélkül tudott festeni még szakadó esőben is. Ez a monomániás ragaszkodás a pillanat adta látványhoz valójában egészen új festészeti igazságot szolgál: a látáshoz, mint tiszta érzékiséghez akar hű lenni.

A Taschen sorozatának albuma a műveket állítja a középpontba. Így mutatja be Monet életét és művészetét is. A festő élete nem volt túlságosan gazdag eseményekben. Sohasem jellemezte őt a kor párizsi bohéméletének garabonciáskodása. Párizs környéki kisvárosokba, falvakba elvonultan szeretett alkotni. A kötet szerzője is e kisvárosokban eltöltött évekre építi fel Monet életrajzát: a fiatalkori kóborlások után Argenteuil, Vétheuil, Poissy, majd végül az életmű megkoronázásaképpen Giverny, ahol a festő életének több mint negyven esztendejét töltötte. Itt alkotta meg a tavirózsapannókat, "az impresszionizmus Sixtus-kápolnáját". A kötet képanyaga, a Taschentől megszokott módon, lenyűgöző. A reprodukciók az enyhén matt papíron remek minőségűek. És ez Monet esetében különösen fontos: a kötetet lapozó olvasó számára mindez a szem örömünnepét valóban nagyszerű élménnyé varázsolja.

STÍLUS, 2004. szeptember