A rejtőzködő Leonardo 

Frank Zöllner és Johannes Nathan: Leonardo da Vinci (1452-1519) összes festménye és rajza. Fordította Körber Ágnes, szerkesztette Végh János. Taschen-Vince Kiadó, Budapest, 2006. 695 oldal, 35 000 Ft

"Ahhoz az emberhez hasonlított, aki túlságosan korán, még sötétben ébred, amikor még mindenki alszik." Dmitrij Merezskovszkij 1901-ből származó gondolata a Vince Kiadó frissen megjelent, monumentális Leonardo-korpuszának védőborítóján olvasható. A mondat fennköltsége még tükrözi azt a romantikus álláspontot, amely a nagy géniuszokat saját korukból kiragadva, kissé történetietlenül valamiféle piedesztálra helyezve szemléli, akaratlanul is útjába állva az ember mélyebb megértésének. Éppen ez az, ami ellen az olasz művészettörténész, Roberto Longhi szót emel 1952-ben, Leonardo születésének 500. évfordulója alkalmából írott, a Paragonéban megjelent kis esszéjében. Longhi felhívja a figyelmet arra, hogy miközben belső ellentmondásait felfejtve próbáljuk megközelíteni az embert, semmivel sem csorbítjuk egy kritikus korszakban alkotó nagy művész szellemének méltóságát.

Az ellentmondásokból pedig nincs hiány, mert Leonardo néha mintha készakarva nehezítené az értelmezők dolgát. Így például, amikor önmagát uomo senza letterének állítja be: "Nem lévén irodalmi műveltségem, bizonyára akad majd felfuvalkodott tudós, nem is egy, aki megbírál, ürügyül tanulatlanságomat hozva fel." Másutt kijelenti, hogy ő a természet sugallatát követi, a tapasztalat jogára hivatkozik, és indulatosan kikel a teóriák gyártói, a dogmatikus viták folytatói ellen, akiket "puszta harsonáknak, mások művei kikiáltóinak" nevez. Sőt, még ennél is tovább megy, elveti az antik minták utánzását, a példaadó művészek sorát csupán Giottóra és Masaccióra szűkíti. Mindebből szinte logikusan következik a rebellis, lázadó művész képe, aki meghaladta korát, meg nem értésben volt része, miközben szünet nélkül az emberiséget megváltó tervein dolgozott.

Válaszunkat André Chastel egy kis esszéjére alapozzuk, amely eredetileg ugyancsak 1952-ben jelent meg (magyarul a Fabulák, formák, figurák című kötetben, Gondolat, 1984). Chastel megállapítja, hogy "Leonardo mindent elolvasott, amit akkoriban egy művelt firenzei elolvashatott." Erre példák egész sorát idézhetnénk a művész jegyzeteiből, abból a sok átvételből, melyeket kora irodalmából és antik szerzők munkáiból szó szerint kimásolt. Polemikus, indulatos, néha ironikus megfogalmazásai a reneszánsz irodalom legjobbjait idézik. 1464-től autodidaktaként latin tanulmányokba fogott, hogy birtokába kerülhessen a korban elérhető tudásnak. Mohón gyűjtötte a könyveket, könyvtárának kódexeiből éppen idén láthatott egy válogatást az érdeklődő Pietro C. Marani rendezésében a milánói kastély Leonardo által kifestett termében, a Sala delle Asséban. Az egész életen át tartó, szüntelen önművelésnek több ezer feljegyzéses lap lett az eredménye.

A jegyzetek enciklopédikus tudásra való törekvésről árulkodnak, az emberi civilizáció legkülönfélébb területeit ölelik fel. Honnan fakadt az igény ilyesfajta átfogó ismerethalmaz létrehozására? Az antik Róma tekintélyes elméletírója, Vitruvius hangsúlyozza, hogy szakmája gyakorlásához az építésznek egyetemes tudással kell bírnia, hiszen az építészet magába foglalja az ismeretek összességét. Több reneszánsz művészhez (így Lorenzo Ghibertihez és Leon Battista Albertihez) hasonlóan Leonardo is lelkes híve volt ennek az elméletnek, azt a saját maga által legkimagaslóbbnak tartott művészeti ágra, a festészetre vonatkoztatta. Számára a látás a legfontosabb képesség a megismeréshez. A lélek ragaszkodik a testhez, mivel az érzékszervek nélkül nem képes a jelenségek befogadására. Leonardo kutató szeme mindig a dolgok külső kérge alá hatol: "...nem alaposan megtervezett körvonalakkal kezd hozzá a kép megalkotásához, hanem a térbeli-lélekszerű bensővel indít..." (Oswald Spengler) Ez a magyarázata annak, hogy miért izgatta őt annyira az emberi test, az élővilág, a sziklák belső szerkezete, miért volt olyan szerteágazó az érdeklődése.

A szakírókat (így a bevezetőben említett Roberto Longhit és másokat) hosszú ideig frusztrálta, hogy Leonardo "elfecsérelte" idejét a kutatásra, ahelyett, hogy alkotott volna. Ma már tudjuk, tudományos megfigyelései és alkotói módszere szoros, termékeny kapcsolatban álltak egymással. Nehezen lehetne például értékelni A háromkirályok imádását a perspektívatanulmányok, a Szent Jeromost az anatómiai kutatások, Az utolsó vacsorát a fiziognómiai megfigyelések vagy a híres portrék (például a Mona Lisa) arcán játszó fényhatásokat Leonardo optikai tanulmányai nélkül. A tudományos megfigyelések tulajdonképpen előzetes tanulmányoknak tekinthetők a festői mű létrehozásához, hiszen a festészet Leonardo számára a valóság egészét átfogó ábrázolásmód. S még egy fontos adalék. Ami a tudomány és az alkotás közt helyezkedik el: a játék, Leonardo oeuvre-jének alapvető részét képezi. Ünnepségek, rendezvények díszletei, gépcsodák, mindezt a művész nem találta megvetendő feladatnak, hiszen rajtuk keresztül teremtőként, demiurgoszként mutatkozhatott kortársai csodálkozó szeme előtt.

Leonardo, tudjuk, sosem rendszerezte jegyzeteit. Miért? Valószínűleg, mert soha nem volt rá ideje - válaszolhatjuk Kenneth Clarkkal, az egyik legnépszerűbb Leonardo-monográfia szerzőjével (magyarul: Leonardo da Vinci, Corvina, 1982). A világ különböző gyűjteményeibe szétszóródott hagyaték nehéz feladat elé állítja a kutatást, és egyáltalán mindenkit, aki vele kapcsolatba kerül. Ilyen szempontok figyelembevételével kell értékelnünk Frank Zöllner és Johannes Nathan munkáját is, akik arra a vakmerőnek tűnő feladatra vállalkoztak, hogy elsősorban a nagyközönség számára átfogó képet adjanak az életműről. Tehették ezt főképp az elmúlt évtizedek több részletkérdést tisztázó, tetemes mennyiségű publikációjára támaszkodva. A kötet első része Leonardo életútját tekinti át a már hagyományosnak mondható felosztásban: Firenzéből Milánón át Rómáig és Franciaországig. A vezérfonalat maguk a művek (a kötet gazdag képanyagaként reprodukált festmények és szobrok) alkotják, amelyek elemzésében a szerzők bőségesen támaszkodnak a korabeli forrásanyagra, szerződésekre, kortársi beszámolókra, irodalmi munkákra. Így nem csupán az alkotások keletkezési körülményeiről, témájáról, és technikai megvalósításáról kapunk sokszor új szempontokat felvillantó képet, hanem kirajzolódik előttünk a korszak, arisztokrata udvaraival, sajátos ideáljaival és szokásaival, amelyben a művész helye, létfeltételei is érthetőbbé válnak számunkra. Az életút áttekintését egy katalógus zárja, amelyben újra összegezve megtaláljuk a fennmaradt festményekre vonatkozó adatokat.

A kötet második, terjedelmesebb része a művész rajzait mutatja be. Mivel egy-egy rajz vagy vázlat keletkezési ideje sokszor még a kutatók számára sem világos, a szerzők a tematikus csoportosítás elve szerint rendezték a képanyagot, így megkönnyítve az abban való eligazodást és keresgélést, aszerint, hogy Leonardónak éppen milyen irányú vázlatai érdekelnek bennünket. Külön érdekességként említjük a művész színezett térképeinek csoportját, amelyek a hasonló összefoglalásokból eddig nagyrészt kimaradtak. A remek anatómiai stúdiumok mellett a legmegkapóbb számomra az a sorozat, amely Özönvíz-rajzok néven ismert, s általában az idős Leonardo pesszimista, tragikus világképének lenyomataként értékelhető. A kötet fő vonzerejét adó kitűnő reprodukciók lehetővé teszik, hogy elmélyedjünk egy olyan ember gondolatvilágában, akit - bár magáról keveset írt - művei révén mégis joggal tekinthetünk "az én első okos és figyelmes megszólaltatójának".

VERESS FERENC
ÉS 2007. Január 5., 01. szám

Társalgó - 2006. december 27. Bartók Rádió
A műsor mp3 formátumban

Gigaalbum a reneszánsz kori polihisztorról - 2006. december 18., hétfő 15:27 InfoRádió
A műsor mp3 formátumban

Igaz, de csak részigazság, hogy Leonardo da Vinci a csodálatos reneszánsz legsokoldalúbb zsenije volt. Valójában ő minden idők egyik legnagyobb és legsokoldalúbb alkotója. A mi világunkban pedig, ahol a tudásuniverzum gyorsuló tágulása mindinkább specializációra kényszerít, talán nem alaptalan feltételeznünk, hogy már aligha jöhet valaki, aki felveheti vele a versenyt.
Hihetetlenül gazdag Leonardo életműve. Ha csupán képzőművészeti alkotásait ismernénk, akkor is bámulatos lenne, szellemi kincsünk egyik különösen értékes része. De még áttekinteni is igen komoly teljesítmény, hogy ezenfelül még mennyi mindennel foglalkozott, mennyit kutatott, alkotott - a mai fogalmakkal szólva - természettudósként, továbbá műszaki tervezőként, fejlesztőként.
A Vince Kiadó most megjelent kötete méltó e szellemóriáshoz. Bemutatja teljes életművét, és mind tartalmával, mind kiállításával kiérdemli, hogy grandiózusnak nevezzük. Az ára - nos, ez viszonylagos. Nem az a kategória, amelynél könnyű kézzel veszünk meg egyegy kötetet, ám tekinthetjük úgy is, hogy egy pár jó koncertjegy áráért szerezhetünk rendkívül hosszantartó örömet magunknak vagy egy hozzánk közel állónak, hiszen szinte vég nélküli öröm és ámulat ismerkedni Leonardo valamennyi festményével és grafikájával. A kötet a források széles körű és sokoldalú felsorakoztatásával elemzi és magyarázza nekünk Leonardo sokirányú tanulmányait és életművét. Levelek, szerződések, kortárs költemények és naplók segítenek annak teljesebb megismerésében és megértésében. A bevezető tanulmányt harmincnégy tételből álló életmű-katalógus követi, amely a legújabb kutatási eredmények alapján értelmezi a fennmaradt és az elveszett alkotásokat. A bibliográfia első alkalommal tartalmazza a művek állapotának, technikájának, tervezési folyamatának, származásának, megrendelőjének, illetve rendeltetési helyének és az ábrázolások forrásának teljes jegyzékét.
A 430 oldalból álló harmadik rész Leonardo grafikai munkásságát tárja elénk. Valamenynyi rajzi lapját közli, sőt vázlatfüzeteinek és tudományos kéziratainak kevésbé ismert ábrázolásait is. A mindvégig színesen és nagy formátumban közölt 663 rajz az eddig megjelent legterjedelmesebb válogatás a művész grafikai életművéből. A kötet számos felnagyított műrészletet tartalmaz, amelyek a szerzők szándéka szerint azt a benyomást keltik, hogy a világ nagy gyűjteményeiben szétszórtan fellelhető, csak néhány szakember számára hozzáférhető műveket az olvasó mintegy a kezében tartja.
A grafikai munkákat bemutató 16 fejezetből itt az alábbiakat emeljük ki apró érzékeltetőjeként Leonardo "műszaki" munkássága gazdagságának: Arányrajzok / Tanulmányok tájakhoz, vízhez és "természeti katasztrófák"-hoz / Térképrajzok / Építészeti tanulmányok / Technikai és mechanikai tanulmányok / Haditechnikai tanulmányok / Tanulmányok repülőgépekhez és a madarak röptéhez / Fény- és árnyéktanulmányok. 

Dr. Osman Péter
Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
1. (111.) évfolyam 6. szám 2006. december

TV2 - Mokka - 2006. december 13. 
Az adás megtekintése

A Da Vinci-könyv

Természetesen nem olvastam végig. Még nem olvastam végig, mert az ilyen korpusz nem arra készül, hogy elkezdjék az előszónál, és befejezzék a kolofonon; oeuvre-katalógusról lévén szó, az ember műveket és műleírásokat szemelget egyenként. De nem olvastam végig azért sem, mert a folyamatos olvasása ergonómiai képtelenség. Negyvennégy és fél centiméter, sok kiló, kiterítve egy egész íróasztal, olvasni tulajdonképpen csak állva lehet. Végül azért sem olvastam végig, mert kritikát írni róla úgysem vagyok illetékes szakerő.

Természetesen végigolvastam a bevezető esszét. Van a tudományos közleménynek egy kegyelmi formája, amely olyan érett, olyan dús és olyan élvezetes, mint a ráncosodásnak induló késő őszi szilva, mint az aszúsodó szőlő: minden benne van koncentráltan, minden hiányzik belőle, ami híg, és mégis friss meg zamatos. Szükséges hozzá az a szerzői szabad lélekállapot, amely magabiztos, mert tudja, hogy a lényegről beszél, magabiztos, mert tudja, hogy mi a lényeg, és magabiztos, mert megrendíthetetlen hite, hogy ezt mások is - az értelmes laikusok is - követni képesek. Az ilyen szakdolgozat nem akarja kényszeresen bizonyítani, hogy mindent tud a tárgyról, még kevésbé ezt szavanként lábjegyzetekkel demonstrálni, de ökonómiája csodálatos módon elkerüli azt a kizáró szakmai bennfentességet is, amikor csak művészettörténész kommunikál művészettörténésszel. A lipcsei professzor ilyen esszét alkotott. Meg háttérként műleírásokat: olvasója a Benois Madonna értelmezése után, ha akar, hátralapoz a szakkatalógushoz, és mindent megtud dublírozásról, eredeti méretről és provenienciáról. Ha nem akar, nem lapoz hátra, csak képet néz.

Ez egy antikönyv, de képkönyvet ennyire még nem élveztem. Az, hogy a reneszánsz géniusz minden festménye és valamennyi rajza benne van, csak a megnyugtató alap. Ok a szakmabeli reverenciájára, mert az tudja, hogy catalogue raisonnét elkészíteni szakmai csúcsteljesítmény, és kielégülés a civil olvasónak, mert a minden mű birtoklásának boldogságával ajándékozza meg. Ám a képek látványa ennél bonyolultabb élményt nyújt, mondhatni, katartikusabb. Az, hogy a Mona Lisát vagy a Keresztelő Szent Jánost majdnem méretazonos (jó!) reprodukcióban láthatom az asztalomon, önmagában is megér minden cipekedést, ácsorogva nézést és egyéb szokatlan inkommoditást. De a részletek, a kinagyítások olyan lehetőségeket kínálnak, ami ennél sokkal több. Életnagyságban nézni az Angyali üdvözlet szőke Máriáját, közelről a Sziklás Madonna szikláit és a Mona Lisa sfumatóját - ez a helyszínen is lehetetlen: rohanó turistacsoport, hisztérikus teremőr, s ha nem, a becsillanó világítás vagy egyszerűen a távolság akadályozza a részletekkel a közvetlen kapcsolatot.

A magyar nyelvű művészetikönyv-fogyasztás mérföldköve ez. A kisnyelvi kultúráé, amely - emlékezésekből, szépirodalomból tudjuk - évtizedeken, évszázadokon át külföldi (leginkább: német) albumokkal és kézikönyvekkel gyarapította önmagát, s amikor már nem, akkor is csak elvétve jutott olyan csúcsokig, mint a fenséges Ars Hungarica-sorozat a két háború között. A hadigazdálkodóé, amely negyvenöt, s kivált hatvan után sosemvolt mennyiségben adott ki művészeti könyveket, de sem a jó reprodukciók jogdíját, sem a jó nyomdát nem tudta megfizetni. Most már tudja, de a könyvek drágák. Ez a rendkívüli kötet rendkívül drága. Csak. Csak ha választani kell a nagyon drága és a nincs lehetősége között, az ember az előbbire szavaz. És még valami: kedvenc felháborodásaim forrása az internet, ahol rendre megnézem az itthon kapható kultúracikkek külföldi árait. Az idei Mozart-összest feleannyiért kaptam meg egy német CD-bolttól, mint amennyiért az itteni kínálta. A Leonardo-összesnek is utánanéztem. Fontban, dollárban egy kicsit még drágább - legyen ez sajgáscsillapító. (Frank Zöllner: Leonardo da Vinci összes festménye és rajza. Taschen/Vince, 695 oldal, 35 000 forint)

Népszabadság - Rózsa Gyula - 2006. november 25.

Duna II Autonómia - Kultikon 2006. november 23.
Az adás megtekintése