Mi otthonunk, 2007. július

Négyzetekbe komponált világ

Beke László: Haász István

Állatkert. Itt vett részt először egy csoportos kiállításon Haász István, 1971- ben. Az első önálló kiállítása pedig egy kicsi és igényes teremben volt, a Helikon Galériában. Érdemes volna egyszer feldolgozni az egykori tűrt művészet zugocskáit, a Csontváryt "újrafelfedező" Kertészeti Egyetemtől Petri Galla Pál Vécsey utcai mikrobarázdás koncertjein át az egyetemek és főiskolák folyosóin rendezett, félhivatalos zsűrijű tárlatokig és a szintén félhivatalos- önköltséges, olykor betiltott Fényes Adolf Teremig a Rákóczi úton!

Mivelhogy, miként Végh János középkorkutató mondta valamikor, "fejlett művészettörténész- termeléssel rendelkező ország vagyunk", és még sok szakdolgozattémára lesz szükség. Igaz, az már valamelyik történettudományi intézet feladata lehetne, hogy kikutassa: miként manőverezett a lehetséges örvények közt a félig elfeledett, félig negatív mítosszá lett Aczél György kultúrpolitikája, hogy elfedje az igazságot, amit az "illetékes szervek" nyilván tudtak: Budapesten többnyire tűrik azt, amit Moszkvában tiltanak.

A félig tiltó tűrés szerencsés esetben a támogatás hatásos formája. Néhány évvel ezelőtt Nitsch, az osztrák "orgiaművész" hivatalosan botrányosnak minősített tárlata a Kiscelli Múzeumban valószínűleg az intézmény leglátogatottabb vállalkozása lett. Bécsben valaha magát Nitschet is becsukták, nemhogy a kiállítását - ám negyven évre rá, 2005- ben megkapta a város nagy aranyérmét. Haász is a végül tűrtből tiltottá előlépett balatonboglári kápolnatárlatok egyik résztvevője, mondhatni, underground festő volt - ma viszont vele kezdte meg a Vince Kiadó a kortárs magyar művészek bemutatását, és sárga korszakának reliefjeiről, tehát az életmű újabb darabjairól a mai magyar művészettörténeti tudomány legrangosabb képviselője, Beke László írt a kötethez tanulmányt. "Haász 1994 táján született objektjei tulajdonképpen átsegítették alkotójukat a neoavantgardból a posztmodern dekonstrukcióba" - írja. "Hogy hogyan, annak a folyamatnak a leírása szinte lehetetlen az olyan művészek esetében, akik munkásságukat teljes mértékben a vizualitásra alapítják, megkísérelve belőle és körülötte eltávolítani a verbalitásnak még a nyomait is."

Igen, az igazán jó festők hajlamosak erre; a verbalitást rábízzák a tudósokra és kritikusokra. Akik viszont nem viszik túlzásba a "szöveget". "Halljuk a csend hangjait" - írta Frank János. Rózsa Gyula szerint Haász "a kevés eszközzel eseménydús változatosságot tud teremteni. ...Ezeket a hatásokat igen nehéz elfogadhatóan leírni, annál könynyebb átélni." Ez a kétfajta megközelítés jellemzi az elemzőket: vagy szubjektív, bergsoni beleélés vagy szakszerű kipreparálás. Mint egy pillangóé. Hiteles módszer mindkettő. Hogy aztán Haász István akarta- e, hogy átlépjen a neoavantgárdból a posztmodern dekonstrukcióba, azt nem tudom, de azt hiszem, nem is gondolkozott ezen. Hiszen ezzel csak az a művész foglalkozik, akinek számára a mindenkori naprakész korszerűség a legfontosabb. Haász viszont nem ilyen.

"A geometria számomra a legalkalmasabb formanyelv" - foglalja össze önmaga lényegét a festő. A művekből adott válogatás a könyvben fölöttébb meggyőző: nincs egyetlen téglalap vagy négyzet a képeken, amit arrébb lehetne mozdítani. (Ma, a szkennerek és Photoshop- programok korában bárki megpróbálkozhat ezzel a vizsgálati módszerrel.) Haász világteremtő: vonalai, színei, síkjai és terei meglátott és átélt valóság lényegét sűrítik magukban. Képzeljük el, hogy felébredünk, és első pillantásunk egy ilyen képre esik! Ez is hatásos felmérése egy alkotás minőségének. Így élhetjük át, mennyire megvalósul benne a gyönyörű képesség, a rend a véges végtelenben.

Népszabadság - Székely András  - 2007. június 30.