Életmű, korhoz kötve

Nemeskürty István 1983-ban megjelent alapos munkája, A képpé varázsolt idő a második világháború végéig tárgyalja a magyar mozgókép történetét. Azt hittem, ő fogja megírni a rendszerfordulóig ugyanezt a fordulatot. Más kötelesség-vállalásai úgy tetszik, akadályozták, fontosabb irányokba terelték figyelmét.

A témában azelőtt nem idegenül mozgó (de az aktuális ismeretszerzésben hiányos) érdeklődőként most éppen azt gondolom: a hivatásos szakmabeli Marx Józsefet mintha nagyon is foglalkoztatná az esedékes áttekintés létrehozása. Lehet, hogy ő lesz a mi "embernük" a – természetesen embert próbáló, tapintatot kívánó – feladat elvégzésével? Volnának persze más jelöltjeim is. Nevükről azért hallgatok, mert például ösztöndíjat kiimádkozni bárkinek ekkora rugaszkodáshoz még ajánlgatóként sem tudnék.

Tüzetesen elolvasva Fábri Zoltánról írott, rengeteg művészetromboló körülményre ügyelő, mégsem ide-oda kapkodó művét, mindenekelőtt azt a – félmondatos utalásban részéről is megerősített – törekvését nyugtáznám, hogy nem mondott le a társadalmi politikai háttér mindenkori felvázolásáról és „kék beúsztatásáról”, s nem mellőzt az eléggé istenverése kultúra kisvonal irányítók állandó okvetetlenkedésének bemutatását.

A szakmailag járatlan, ám ellentmondást nem tűrő paranoiás tetemre hívások azért lebegtek permanens fenyegetésként a művészi teljesítményre adó, tántoríthatatlanul igényes alkotók feje fölött, mert standepityere tiltásba fordulhattak, ha művön kívüli, diktatórikus okokból nem találkozott rendcsinálásra örökké kész tetszésükkel egy-egy forgatókönyv, vagy akár a leforgatott film maga.
A csupán három évig (1953 és 1956 között) párt-tag Fábrit, jóllehet, évtizedekig filmszövetségi elnök volt, ugyancsak gyakran részesítették móresre tanításban, egzisztenciális dádában.
Legdurvábban Révay József bánt vele és stábjával, amikor a falusi viszonyokról szóló Vihart banánmarcangolás közben megnézte (és nem adott neki a délszaki csemegéből)… A sematikus filmet átdolgozva bemutatták, de az atom-monopóliumról készült forgatókönyvüket, amit Müller Péterrel (igen, ővele!) írtak, a kultuszminiszter, Benke Valéria így utasította vissza: hát el vagyok tőle ragadtatva, de az adott nemzetközi helyzetet bolygatná, ha ilyesmit nálunk megvalósítanának.

1960 és a Bessenyei Ferenc főszereplésével leforgatott Dúvad után igazából már csak egy Moldova-adaptációs kísérletét nem engedélyezték (a Rajk-per áthallása miatt). De erre a már akkor többszörös Kossuth-díjas úgy reagált, hogy "köpök rá". Marx József finoman érzékelteti, hogy könyvének olykor mentegetetten tisztelt hőse a nagyon vágyott siker érdekében bizonyos megalkuvásokra is kényszerült. Pedig – lévén a Körhinta, a Hannibál tanár úr vagy az Édes Anna megteremtője, talán lehetett volna követelőzőbb és határozottabb a pimaszkodókkal, az áskálódókkal és a lesajnálókkal szemben.

A bel- és külföldi elismerésekkel sem mindig volt elégedett, amit – osztva az életrajzíró gyanúját – én is annak tulajdonítok, hogy nem volt annyira biztos magában, mint amilyen kivárni-képesek, elszánt magánjárók vagy nagyratörők voltak a még Horthy-időben pályakezdő kortársai, illetve azok, akik a hatvanas évek világszerte elismert mértékadó filmjeit rendezték.

Bizonytalanságáról tanúskodik, hogy az úgynevezett (és divatossá is vált) szerzői filmhez sohasem kapott kedvet. Ezen felül nagyon sokáig olyannyira görcsösen ragaszkodott az előkészített (s persze engedélyezett) forgatási terveihez, hogy visszautasította a rögtönzésekre csábító alkalmakat. Még azok a hozzá hűséges operatőrök is idegesítették, akik az ő elképzeléseit messzemenően tudomásul véve – később fényesen bevált – ötletekkel igyekeztek látványosabbá, hatásosabbá tenni a jeleneteket, snitteket. Egyedül a nagyszerű vágóval, Morell Mihállyal nem volt konfliktusa, valószínűleg azért, mert – mint a mindentudó Marxtól tudható – színházi rendezőként tőle tanulta meg ezt a nélkülözhetetlen, jó ízlést és tempóérzéket, előrelátást és résenlétet kívánó utómunkás mesterséget.

Itt kell hozzáfűznöm, hogy a könyvben sehol sem éreztem fölöslegesnek a mérsékelten bennfentes kitérőket a technikai részletekre. Ugyancsak helyénvalónak találtam az utalásokat a forgatási csapatmunka közben kialakult eseményekre, véletlenekre, emberi viszonylatokra. Egyedül azt a kényes kérdést kerülgeti Marx, ami körülsuttogás tárgya volt az akkor még sokkal pletykásabb, mert szűk körre kiterjedő berkekben, hogy Fábri néha feleségét, Apor Noémit azért erőltette be egyes filmjeibe, csak hogy otthon szent legyen a családi béke (melyet a rendező egyébként nagyobb kilengésekkel a maga részéről nem kockáztatott).

A könyv árnyaltan fogalmazó szerzője nem tér ki a minőségi értékelés kötelme alól sem. Mind a korabeli kritikákat, mind a mai vélekedéseket fölemlegeti, s hozzájuk teszi a maga ítéletét is. Nem mindig értek vele egyet. Mert – mondjuk a Húsz órát (a regénnyel együtt) mára elvadultabbnak tartom, a Pál utcai fiúkat nem Fábrinak való nekirugaszkodásnak érzem. A Hangyabolyt pedig – máig érvényes mondandói miatt – jobbnak vélem, mint ahogy azt a műgondot elismerő szerző kifejti.
Az elgondolkodtatóan részletgazdag könyv képei kitűnőek. Szerencsésen illeszkednek a velük szomszédos szövegekhez. Aláírásaik a kívánatos kiemeléseket szolgálják. Egyszersmind megörökítik azokat az indulati tényezőket, amelyek nem engedték nyugodni a rendezőt.

Összegző portréra sajnos nem kerített sort Marx József. Azt mindenesetre elmondja, hogy megidézettjének nem sikerült az áhított távolságtartás a hatalomtól. Újrakezdő képességét azonban igen tiszteli. Leszögezi: kívüle nemigen volt az állami filmgyártásban, aki ennyire állta volna a sarat a politikai nyomással szemben, és közben morális üzenetű értékeket hagyott hátra.

Új Könyvpiac, 2004.07.01.

A film nem értelmiségi kaland

Marx József könyve Fábri Zoltán pályaképéről

Nem ritkaság, hogy korábban érdekesnek tűnő filmalkotások feledésbe merülnek, egykor elutasított művek pedig sajátos értéket kezdenek képviselni. Ebből a szempontból érdekes, mi a sorsa az olyan korszakot átívelő munkásságnak, mint amilyen Fábri Zoltáné. Vajon mennyire őrzi a tíz éve elhunyt rendező azt az előkelő helyet, amelyet még az ötvenes években szerzett, és összesen huszonkét játékfilmmel erősített meg a magyar filmművészetben? Ezzel foglalkozik Marx József esztéta a Vince Kiadónál megjelent igen szép kiállítású új kötetében. Akárcsak előző, Jancsóról és Szabó Istvánról szóló munkája, ez is jóval több színes portrénál. Társadalmi és kulturális korrajz is egyben.                                

- Fábri munkássága Jancsóéval és Szabóéval ellentétben már filmtörténeti jelenség, ezért eggyel hátrább lépve megpróbáltam szigorúan tárgyilagos maradni a bemutatásában. Derűvel szemléltem a rendező személyiségének furcsaságait, a "személyi kultusz" vagy a kádárizmus korának fintorait - mondja a szerző, aki úgy találja, Fábri a naiv ember mindenre rácsodálkozó maszkját vette fel. Jóllehet, méltányolja sérelmét is amiatt, hogy a "legszebben dekorált" magyar filmrendezőként (három Kossuth-díjjal!) sem valósíthatta meg minden forgatókönyvét. Tény, hogy a politika időnként az orrára koppintott: "Fábri elvtárs, ezt nem szabad!" - Ha valóban tárgyilagos akarok maradni, nem törhetek pálcát fölötte, miért nem harcolt filmterveiért, mert semmi újat sem tettek volna hozzá pályájához - érvel az író. - Ahhoz a pályához, amelynek talán legnagyobb problémája, hogy belesült a "munkásmozgalmi tematikába". Fábri ugyanis komolyan vette, hogy a munkásmozgalom hőseit, fordulatait kell ábrázolni.

Egyebek között a Nappali sötétség (1963), a Vízivárosi nyár (1965), a Plusz-mínusz egy nap (1973) vagy a 141 perc a Befejezetlen mondatból (1975) után még a nyolcvanas évek elején is ilyen, ötvenes évekbeli konfliktust dolgozott fel a Requiemben. - Forgatókönyvíróként komolyan vette, hogy még akkor is az ifjú kommunista titkár bebörtönzésén alapuló történetet kell megeleveníteni, azonban rendezőként újszerűen, két nézőpontból láttatta az eseményeket, tehát izgalmasabb volt - érvel a könyv szerzője. Fábri filmtörténeti szerepét abban látja, hogy ő valósította meg - elsősorban a Körhintával és a Hannibál tanár úrral (1956) - azt a klasszikus hangosfilmet, amely a negyvenes évek elejétől Nyugaton már általánossá vált, nálunk viszont csak érthető fáziskéséssel jelent meg. Ám nagyjából akkor lett e filmtörténeti korszak hazai képviselője, amikor másutt már a filmes neorealizmus került előtérbe.

- Később Fábri szerette volna utolérni a modern filmet. Kísérletei, mint az időfelbontást alkalmazó Húsz óra (1965) vagy a modern vitafilm egyik példája, Az ötödik pecsét (1976), amelynek első ötven perce remekmű - csak fél sikert hoztak. Ekkorra már a modern magyar film Jancsó és Szabó nevével vált egyenrangúvá másokkal a világ filmművészetében - teszi hozzá Marx.

Bár Fábrit rendezőként tisztelték pályatársai, és hosszú ideig volt a filmművészszövetség elnöke, nem vitt meghatározó szerepet a korszak filmes törekvéseiben, a filmszakma politikával zajló küzdelmeiben. - Emlékszem egy tanácskozásra, amelynek komoly filmes tétje volt, és ő arról beszélt hosszan, hogy csak "csúszópénz" ellenében akarták kiszolgálni egy kertészeti boltban. "Őrület, hát itt tartunk, elvtársak?" - mondta fölháborodottan, a jelenlevők meg néztek, mint a moziban. Ezzel a magatartásával, noha formálisan mindent ő szignált elnökként, valójában nem vált aktív tényezővé - emlékezik az író. Ez különösen igaz élete utolsó évtizedére, amikor már filmet sem készített, mert a Gyertek el a névnapomra! (1983) című művét elhamarkodottan utolsó munkájaként emlegette. Komolyan vették... Festészettel kezdett foglalkozni, ami csak némi kielégülést adott.

A monográfia szerzője a Fábri-életmű ellentmondásosságának okát azzal is magyarázza, hogy a rendező nem volt önálló a témakeresésben. Ajánlani kellett neki, helyzetbe kellett őt hozni, s ha jól csinálták, akkor jó filmet készített. Erre említi példaként a sikeres Édes Annát (1958), amelynek forgatókönyvét Fábri Bacsó Péter ösztönzésére és vele együtt írta. Az esztéta "rehabilitálni" szeretné az Örkény-regényből 1969-ben készült Isten hozta, őrnagy úr! című filmjét. Ma sokkal jobb műnek véli, mint a korabeli kritikusok, akik nem tartották beleillőnek a mindenhatóvá vált groteszk kategóriába. (A közönség viszont szerette.) Igazságtalannak érzi az Utószezon (1967) ledorongolását is a korszak egyik jeles ítészétől, B. Nagy Lászlótól, aki szerint a főszereplő Páger Antal képtelen a groteszk játékra. Ámbár a filmet külföldön is támadták Páger miatt, de azért, mert a színész a második világháború idején szélsőséges nézeteket vallott. - Az egyébként eklektikusra sikerült filmnek ilyen elutasítása röviden szólva marhaság - jegyzi meg. - Páger éppen hogy önmagával nézett szembe, amikor megszemélyesítette a magyar holokauszt problémáját abban az időben bátran vállaló mű lelkiismeret-vizsgáló főhősét. A témaválasztásért neheztelt is a kor vezető kultúrpolitikusa, Aczél György.

Az elsősorban irodalmi témákat feldolgozó Fábri mai hatását, ha közvetetten is, de kitapinthatónak véli Marx. Bár a rendező eltért a fősodortól, nem vált feltárulkozó, lírai "szerzői filmessé", de felkészültsége, precizitása - például hogy a jeleneteket, beállításokat gyakran előre megrajzolta - ma is emlegetett legendává teszi. Etikai üzenete pedig, hogy a filmkészítés nem elsősorban értelmiségi kaland, hanem szakmai kihívás, aminek a közönség érdekében kell megfelelni - a jövő számára is fontos.

Népszabadság • Varsányi Gyula • 2004. július 13.

Japán tornatanár

Ha ébreszteni kell is emlékezetét – ennek tesz eleget a kötet Fábri Zoltán halálának tizedik évfordulóján –, azért a közönség, valószínűleg nem csupán idehaza, még mindig tud valamit a Körhinta rendezőjéről. De kicsoda a szerző, aki az igen szép küllemű, jó papírra nyomott, színes képekben gazdag, albumnak sem utolsó könyvében elmondja mindazt, amit Fábriról, koráról elmondani érdemes? Marx József, a hajdani magyar–olasz szakos bölcsész évtizedekig szolgálta filmművészetünket mint dramaturg, aztán stúdióvezető, végül a filmgyár helyettes igazgatója. Nagyon helyes, hogy ismereteit, tapasztalatait nem engedi veszendőbe: Jancsó Miklós, Szabó István – hál’ istennek, lezáratlan – életművéről már megnyilatkozott egy-egy fontos kötetben.
Most egy halottról beszél, s előszavában meg is ijeszti kissé az olvasót, főleg azt, aki a mű tárgyát és szerzőjét személyesen ismerte-ismeri. Kiderül azonban csakhamar: Marx József rácsattantotta a fogát Fábrira, hogy aztán mély bele- és együttérzéssel, tapintattal elemezze végig jelentékeny munkásságát. Zokon veszi tőle például, hogy pályakezdésekor mint reményteljes festő, majd színész nem vette észre a kor szörnyűségeit, a növekvő fasizálódást, a zsidók – kiirtásukig fajuló – szenvedéseit, meghurcoltatását. Aztán meg rámutat arra: Fábri egész oeuvre-je – miként az alkotó maga is úgy tartotta – a fasizmus ellen szólt, lázító szenvedéllyel és a klasszikus eszköztár valamennyi hatáselemével. Hogy aztán ez a szenvedély nem terjedt ki (kellőképpen) az 1945 utáni korszak diktatúráira? Hogy jelentékeny szerepet vállalt a Kádár-korszakban? Sokan voltunk olyanok, akik nem reméltük a világnak ezen a felén az önkényuralom közeli bukását. S mivel egyetlen életünk volt, a helyzet fokozatos javításának reményében tettük a dolgunkat – nem lévén képesek pókerarccal leplezni homlokegyenest más gondolatokat, aztán később damaszkuszi útra lépni meggyőződésünk ellenére óvatos duhajként, amikor ez már semmiféle veszéllyel nem fenyegetett. Nagy tisztelet a kivételnek.
Marx József helyesen láttatja Fábrit klasszicitás és modernség mezsgyéjén. Erről ágazott szét aztán az 1960-as évek "magyar stílusának" néhány főútvonallá szélesedő csapása (Jancsóé, Szabóé stb., épp azoké, akiket Marx vizsgálódásai tárgyává tett már). Fábri Zoltán tekintély, tudás, lojalitás hármasságában alkotott, s közben nem akarta elfogadni – jórészt ebből származtak kudarcai, csalódásai –, hogy a rendezői művészet a kompromisszumok művészete. Amiként a politika is az egzigenciáké. Nem véletlen a párhuzam; Marxot igencsak foglalkoztatja az a társadalmi-politikai közeg, amelyben érdeklődésének mostani tárgya tevékenykedett.
Észrevételei, megállapításai túlnyomórészt pontosak. Néhol mos össze csupán dolgokat (Nagy Imre és társai haláláról az 1959-es körülmények taglalása közben tesz említést). Valami okból azt állítja, hogy Kaffka Hangyabolyában nem szerepel Virginia szerelme Magdolna nővér iránt. De igen! Valamiféle bizonyítványmagyarázatként hat, ahogyan leszögezi: "A filmgyár összeomlása és a rendszerváltás között szoros összefüggés nem létezik." Vajon? – kérdezhetnők Marx stílusában. Stílus: Marx igen jól, gördülékenyen, érzékletesen ír. Ám olykor képzavaroktól sem mentesen. Nála a regény "fejet hajt" valami előtt, a moszkvai nagydíjnak "árnyéka" van. Kiváló latinista, ezért meglepő a "Hic Rhodus, hic salta" után biggyesztett – fölösleges – "est"-je. S néha bizony – ezért már korántsem csupán a szerző felelős – hiányzik a korrektori beavatkozás, mint például: a régi szerelem "lobbot vet" (helyesen "lobot").
Ám legyen elég a kukacoskodásból. Érzékletesen "lényegtelent" és nagyon fontosat egyaránt közread Fábriról Marx József. Hogy a filmgyárban "japán tornatanár" néven emlegették. Hogy pedagógusi következetességgel tört le minden egyénieskedést (olyan nagyság részéről is, mint Latinovits), amely a produkció minőségét, rendezői elképzelésének maradéktalan megvalósítását veszélyeztette. Hogy a legapróbb részletekig kidolgozott (nem ritkán: rajzos) tervekkel jelent meg a forgatáson. Érzékeny és értékes ember portréja bontakozik ki. Várjuk a folytatást, az újabb kor- és pályatársi mérleget. Esszéírói könnyedséggel, ám a források tökéletes ismeretében, tehát tudományos megalapozottsággal.

Kőháti Zsolt - Magyar Hírlap - 2004.július 10

Hegyi Zoltán
A japán tornatanár
Marx József monográfiája Fábri Zoltánról

Körhinta, Hannibál tanár úr, A Pál utcai fiúk, 141 perc a befejezetlen mondatból, Magyarok, Az ötödik pecsét. Egy komoly életmű talán legfontosabb állomásai. Fábri Zoltán 1952-ben készítette első filmjét, 1983-ban az utolsót, és tíz esztendeje, 1994-ben halt meg. Munkái a nemzeti köztudat részét alkotják; ez talán megóvja a felejtéstől, mely számos pályatársának jutott osztályrészül. Micsoda klasszikusok és micsoda színészek. Törőcsik Mari, Soós Imre, Sinkovits Imre, Benkő Gyula, Szendrő József, Őze Lajos - csak néhány név a teljesség igénye nélkül. És Latinovits Zoltán utolsó filmszerepe! A Szemüveges, ahogy a Szőkének (Nagy Gábor) magyarázza, hogyan kell megtörni egy embert. És micsoda jelenetek még. A tánc a Körkintában, Bessenyei a Dúvadban lovon, egy komplett kossal a nyakában, Szabó Ernő, mint Nyúl Béla az amfiteátrumban.
Fábri Zoltán képzőművésznek indult, filmrendező lett az egyszerre borzalmas és szánalmas korban, élete végén megint csak festett, mint Kuroszava vagy Fellini. Volt, aki előbb feladta, Sarkadi, Soós Imre és még sokan. Fábri nem volt hőstípus, sem szuicid alkat, "csak" rágta magát rendesen, szem volt a láncban, no. Marx József írt most róla egy könyvet, nagylélegzetűt. Nem filmbarátok kiskönyvtárát, oda van téve rendesen, komoly monográfia, sok fotográfia és korrajz, háttér, anekdoták, ahogy kell. Marx ott volt, közelről látta, így persze könnyű, mondhatnánk. Mit mond erről a szerző? "Talán nem kell bővebben magyarázni, hogy miért nehéz feladat megrajzolni egy olyan filmrendező pályaképét, aki életútja során többször is megkötötte a fausti alkut a hatalommal, a kollégákkal, röviden: a körülményekkel.
Ugyanakkor nem tetszett neki az a világ, amely körülvette. Ezért olyan maszkokat öltött - például a végtelenül naiv ember maszkját -, amelyek szándéka szerint távol tartották volna tőle az őt körülvevő "nemszeretem-világot".
Amikor utoljára láttam, halála előtt nem sokkal a Balaton-felvidéken, már nem volt "japán tornatanár" (így hívta a szakma), nem volt maszk. Rendkívül barátságos volt, és csak festett."

Magyar Nemzet - Magazin, 2004. június 19.

Tarján Tamás
Öt filmkocka félcédulái

A Jancsó Miklós- és a Szabó István-portrémonográfia után Fábri Zoltán pályájáról írt összefoglaló, kitűnő művet Marx József, Fák és folyondárok, egy komoly filmrendező arcképe alcímmel. A Vince Kiadó az eddigi, egyetemi tankönyvre emlékeztető (számomra kedves) könyvformát más alakúra, jellegűre, a képeknek nagyobb teret biztosítóra cserélte fel (számomra ez is kedves. Könnyebb és szemléletesebb az olvasása; nehezebb a polcra tenni).
Amikor a modern esztétikai iskolák alkotói életrajz és oeuvre szétválasztását (sőt: az előbbi mellőzését) javasolják, a szerző a részletező Fábri-életrajz(ok)ból bontja ki szinte a 20. század, illetve az 1950 utáni magyar filmtörténet-félszázad históriáját. Marx remek elemző, s erénye a Fábri-filmek által egykor keltett hatás és a ma lehetséges megítélés összevetése is: értékek halványulnak el, s jelenkori szemmel nézve újak bukkannak elő. Példás a forráshasználat - írói csel, hogy egy-egy, látszólag egyetértő kritikaidézésre kemény vitató hang csattan. Mesteriek a terjedelmes képaláírások: voltaképp "minielemzések". Az "a nyomda ördögének" számlájára írandó, hogy a 60., a62. és a 149. oldal felvételein nem az van, vagy más is van, mint amit ezek az egyébként tökéletes filmesztétikai foglalatok summáznak.

Könyvhét, 2004. május 13.