|
||||
| Hazai kalauz | Sajtóvisszhang |
Lugosi Lugo László
Budapest - A Dunánál
Illusztráció:
A Magyar Tudományos Akadémia épülete a Lánchídról nézve az 1870-es évek végén
A Gresham Biztosító épülete ma elegáns szálloda
A Korzó az 1930-as években
A Duna-korzó ma
Ízelítő a könyvből
Előszó
Esti Kornél megmakacsolja magát
Vázlat
Estit szívesen kérték föl elő- meg utószókra, és ő szívesen meg is írta ezeket. Illetve hol igen, hol nem. Esti Kornél jól tudott igent mondani és jól tudott nemet mondani. Előszóban talán meggyőzőbb volt, mint utóban, a rossz nyelvek szerint emebben bravúrosan ki tudta használni az olvasás-előttiség szabadságát, azt, hogy össze-vissza kóvályoghat, nem húzza a tárgy, a könyv konkrét kolonca, nem gyeplőzi a Ding an sich. A rossz nyelvek természetesen élesebben fogalmaztak.
Legutoljára épp egy Dunás fotóalbumhoz kérték föl. A Dunáról mindig szívesen fecsegett. Jól ismerte a folyót; hogy úgy mondjam, volt egy regényük. Leült hát, nem a rakodópart alsó kövére, de az íróasztalához, hogy elvégezze a rábízott munkát. Ha kinézett az ablakon, mondhatni váratlanul a kissé meghízott Dunát látta, sütött rá a Nap (a Dunára), hajók jöttek-mentek, sirályok föl-le - szóval mintha rendben volna a délelőtt. Mennyire a városhoz tartozik ez a folyó, jutott megint az eszébe. Aztán meg az, hogy ez az egyetlen igazi, nagy dunaváros. Valahogy mindig a régi mondatai jutottak az eszébe... Jó mondatok, a legkevésbé sincs velük baj, új sorrendbe is lehetne tenni őket, csak hát...
Talán a szemerkélő eső miatt (most akkor süt a Nap vagy esik az eső?) vagy egy kezdődő fejfájás gyanúja tette, Esti Kornél nem átallt egyszer csak az élet értelméről tűnődni. Ezért aztán felrémlett előtte az a régi asszony.
Akkor, amikor a Lenin körútból Teréz lett, és élelmes diákok "A szocializmus utolsó lehelete" föliratú konzervdobozokból csináltak pénzt, élt akkoriban egy asszony a Majakovszkij (akkor már ismét Király) utca 13-ban, a Gozsdu-udvarban, mely talán Budapest "legnagyobb s legtitokzatosabb átjáróháza", egy asszony, aki kövér és rózsaszínű volt, akár egy malacka, mégis mindenki nagyon szerette a környéken, de még Ráckevén is akadt tisztelője, meg Újpesten is, talán a szaga miatt, mert olyan jó szaga volt. Az asszony, aki amúgy egyedül élt, kis fiolákban gyűjtötte a Dunát. Volt neki esti Dunája, hajnali Dunája, tavaszi Dunája, haragos Dunája, zajló Dunája (ezt a jégszekrényben tartotta), volt zöld Dunája, szürke és kék Dunája, és ki tudná mind felsorolni; ott sorakoztak az ágya fölött egy kézzel faragott polcon, és aki ott járt, az asszony minden tisztelőjének végig kellett nézni a kollekciót. Ez a Duna, morogták a férfiak.
Ez meg a Duna-előszó, morogta Esti, és sóvárgó szívét követve leutazott: a szőke Tiszához.
Esterházy Péter
Utószó
Budapest a Duna királynője. És fordítva: a folyó hídjaival a főváros legfőbb ékessége. Ebben az idők kezdete óta egyetért tudós, költő, bédekker- és kuplészerző széles e hazában. Érthető elfogultságból mi, mai budapestiek is hajlunk e vélekedésre. Igaz, e fenséges adományról időnk nagyobbik részében elfeledkezünk. Mintha a folyam csak egy forgalmas útkereszteződés lenne: átrobogunk alatta a metró fémdobozaiba zárva, kocsisorokban araszolunk hídjain. A város és a kanyargó vízszalag meghitt ölelkezésére csak hébe-hóba csodálkozunk rá, például egy lelkendező külföldit kísérve, mintegy az ő szemével pillantva körül. Vagy ha kezünkbe kerül egy ilyen remek fotóalbum, mint amilyennek most a végére értünk.
Budapest a Duna gyermeke. E másik régi kép már nem annyira az érzelmekből, inkább a történelemből meríti tartalmát. A földtörténetből bizonyosan: az ősfolyam több mint egymillió éve törte át magát a Visegrádi-szoroson, úgy tízezer évvel ezelőtt még a mai Állatkertig terjedt, majd ágakra szakadva alakította ki e tájat. 17. századi metszeteken még jól kivehető, hogy Pest is egy szigetre épült, amelyet egy nagyjából a Nagykörút vonalán húzódó Duna-ág határolt, előrevetítve a későbbi városszerkezet körvonalait.
Az Ó-Duna két örökséget is hagyott a városra: az üledékéből képződő, szüntelenül kavargó port és a rendezetlen meder miatt kialakuló árvizeket. Átkos hagyaték, de jelentős természet- és városkép-formáló lépésekre késztette az itt élőket. A városszépítés apostola, Széchenyi István epés sorai szerint a szembe, szájba, ruharedőbe beférkőző homokból egy pesti polgár élete során több malomkeréknyit kényszerült lenyelni. Ellenszere az utcák kövezése és a parkosítás volt - egyebek közt ennek köszönhetjük Városligetünket. Az árvizek télvégeken jelentettek nagy veszélyt, mert ha a szigeteknél, a homokpadokon elakadt jégtáblák torlaszokat képeztek, akkor az irdatlan víztömeg a lakott részekre zúdult. A legnagyobb pusztítást az 1838-as áradás okozta. Március 13-án éjjel a pestiek ágyukból riadva két méteres, a Baross utcánál majdnem négy méteres szennyes árban menekültek - már akik tudtak. Százötvenegyen odavesztek, ötvenezren váltak hajléktalanná, a házak több mint fele összedőlt. Főleg a szegényebb, vályogházas negyedekben: a Ferencvárosban és a Józsefvárosban az épületek többsége kártyavárként omlott össze. A lecke hatott: új építési szabályok születtek, megkezdődött a partok rendezése, a jeges ár akadálytalan lefutása érdekében lezárták a Soroksári-Dunaágat, átszabták a Margitsziget körvonalait, a Gellérthegytől délre pedig egy hosszú, keskeny mesterséges félszigettel szorították össze a medret.
Ez utóbbi gát mögött sokáig csillogott a lágymányosi "tóvidék". Feltöltését kezdetben magára a Dunára, a magas vízálláskor átcsapó folyó hátramaradó hordalékára bízták. Ide álmodta meg Jókai Mór a "vízbefúló tündérek" szigetét - afféle terápiás édenkertet a hidaknál kimentett életuntaknak. Merthogy a Duna az önként halni vágyóké is. És sokak hullámsírja, akik viszont nem maguk keresték a halált: a hajdani és a minapi fegyveres hordák áldozataié.
Budapest és elődtelepülései - a kelták lakóhelyei, a római kori Aquincum, a 1873-ig önálló Pest, Buda és Óbuda - mind annak köszönhetik megszületésüket, hogy itt kínálkozott a legalkalmasabb átkelőhely az alföldek irányába. Itt keresztezték egymást a szárazföldi és vízi kereskedelmi utak. Ezeket védve terjesztette ki határát a folyóig a Római Birodalom. A mai hidak többségének helyén római castrum, őrtorony, hídfőállás állott.
A lovas népek, így a honfoglaló magyarok is, a sekélyebb részeken, bőrtömlők segítségével úsztattak át, ezért jobbára északon, Óbuda fölött, meg délen, Csepel felé próbálkoztak. Amikor már csónakfélékbe szállt inkább a nép, a folyó legkeskenyebb szakaszán, a Gellért- és a Várhegy alatt jöttek létre a révhelyek. Itt kötötték ki a hajóhidakat is. Efféle bárkákra ácsolt pallóhidakról biztos adataink a törökkorból vannak, az elsőről 1556-ból. Azután mindjárt többről is, mivel ezeket hol egy földrengés, hol "a ravasz ellenség" pusztította el. Végül 1686-ban, a Pestet feladó törökök maguk gyújtották fel ágyúikkal. A partokat ezután sokáig "repülőhíd" kapcsolta össze, mely éppenséggel nem híd volt, és persze, repülni se tudott. Valójában egy kettős hajótestre szerelt kompféleségről beszélhetünk, amelyet a folyó fővonalában kifeszített hosszú kötél tartott, és oly leleményesen volt megszerkesztve, hogy a révészek csekély közreműködésével mint valami magától járó inga sodródott át egyik partról a másikra.
1767 és 1850 között ismét hajóhíd ringott a vízen - tavasztól őszig naponta két órára nyitották meg a partról vontatott uszályoknak. Helye változott, legtovább a Vigadó táján kellett - a diákok, katonák és a nemesek kivételével - leszámolni a hídpénzt a hírhedten rossz modorú vámszedők markába. A hidat Nepomuki Szent János szobra díszítette. A szent nemcsak az árvizektől és az árulástól védett, de ő volt a vízen és a vízből élők patrónusa is. Ünnepének előestéjén a halászcéh fényes vízi majálisokat rendezett. Ilyenkor ezer apró láng tükröződött a hullámokon, a halászbárkákra és a hajómalmokra szegezett kegyképeknél mécsest gyújtottak, és mozsárlövések kíséretében egy tutajon kivilágított üvegcsillagot úsztattak le a Duna közepén. Az estét halpaprikás melletti vigadozás zárta.
E kedélyes világot elsöpörte a 19-20. század fordulójának városfejlődése. De az új metropolisz, s egyben a modernizálódó ország szíve is a Duna-parton dobogott. Itt rakodták ki az építőanyagot és a vidék terményeit a hajókból, néhány lépéssel arrébb, a tőzsdén cseréltek gazdát a szállítmányok, hogy aztán a fővárosból szerteágazó vasútvonalakon robogjanak tovább. A parthoz közel raktárak, gőzmalmok, sör- és konzervgyárak létesültek, az így született vagyonokból épült az a házrengeteg, amely ma is meghatározza a városképet. Létrejött a parti szűrésű kutakból induló ivóvízhálózat és a Dunába torkolló új szennyvízcsatorna-rendszer. (Igaz, ehhez előbb át kellett esni az 1866-os és az 1892-es kolerajárványok keltette ijedelmen.) Az ereje teljében pompázó főváros aztán a dunai panorámával, sétahajókkal, Duna-parti szállodákkal és korzóval, gyógyforrásokkal csábította a külföldieket.
Nemzedékeket éltetett a Duna - vissza is éltünk a jóságával. Nagyhalai megfogytak, a fürdőhelyeken tiltótáblák állnak, a vízhez lejutni kész életveszély a forgalom miatt. De voltak és vannak, akik nem hagyják magára a vén folyót. A nyolcvanas évek végének politikai küzdelmei összefonódtak a város fölötti vízi erőmű megépítését megakadályozó mozgalommal, manapság pedig a víz felé szélesítendő autóutaktól védik sokan a Dunát. Amúgy is új szelek fújnak a folyó felől. A főváros megújításának főiránya a Duna-parti tengely. Sorra tűnnek el vízparti gyárak, sínek - a rozsdaövezetek helyén kulturális és egyetemi negyedek, "info"- "aqua"- és luxus lakóparkok létesülnek.
Hogy ki miképpen profitál mindebből, azt még nem látni tisztán. Legyünk derűlátóak: Nepomuki Szent János újra szobrot kapott, környezetvédők Mátyás király korának halait telepítik a folyóba - ki tudja, tán még azt is megérjük, hogy megint egy Duna-uszodában lubickolva áldozhatunk Iszternek.
Sándor P. Tibor
A kiadóban a magyar nyelvű kiadványok 20 %-os, az idegen nyelvű kötetek 10 %-os engedménnyel, készpénzért megvásárolhatók. A megrendeléseket postai szállítással is teljesítjük, ez esetben a postaköltség a vevőt terheli. A könyvek áráról és a postaköltségről előre küldjük a csekket, majd a pénz beérkezése után postázzuk a könyvet és számlát.
