Művészet a 20. században

A látszólag zabolátlan Gauguin élettörténete hollywoodi filmekbe illő. A festőnek kicsapongó életmód - s ezzel együtt nyomor, szívbetegség, alkoholizmus és szifilisz - jutott. Van Gogh, a meg nem értett zseni életében mindössze egyetlen képet tudott eladni, a Piros szőlőskert című alkotást. Akkoriban nem sejtette, hogy lesz idő, amikor munkái már kétszámjegyű milliókért cserélnek gazdát. "Vásznam kezet rázott. Erős kézfogása van" - kiáltott fel Paul Cézanne, ha elégedett volt alkotásával.

A fentiek csupán kiragadott érdekességek. Ezeken túl azonban sok ismeretet is szerezhetünk a Művészet a 20. században című összefoglaló munkából. A vaskos, elegáns kötet bevezet a modern művészetbe, az impresszionizmus, a dadaizmus és más irányzatok világába. Képet kaphatunk az absztrakt és a nonfiguratív festészetről, a neorealista és az avantgárd művészetről, illetve arról is, milyen a festészet az elektronikus média korszakában.

A kiadvány második része a modern szobrászat, az objektek, új médiumok és a fotográfia világával foglalkozik. "Mindnyájan korunk és történelmünk szorításában élünk. A legkitűnőbb művészek egyszerre újítók és szüleik gyermekei… Még azok a művészek is hatnak ránk, akiket nem szeretünk. De nem léphetünk ki a világból, beleszülettünk" - mondja bölcsen David Smith amerikai szobrász. Ez a kötet is segíthet abban, hogy jobban megismerhessük mai modern világunkat. Az összeállítást művészlexikon és névmutató teszi teljessé.

Képes Újság, 2004. december 3.

Könyv feltűnő gerinccel

Van ebben az öt centiméter vastag, másfél kilós, nyolcszáznegyven oldalon közel kétezer illusztrációt tartalmazó kötetben valami irigylendő elegancia. Adatai ellenére kézbe vehető, lapozható, használható, szerethető. Nem tudom, ki tervezte - a magyar tükörfordítás impresszumából hiányzik a név - de Taschenék nagyon kitalálták a könyvészeti alakot. Puha a fedél, de strapabíró, jól nyomott a papír, de fénytelen. Még a gerince is vonzó: a könyvespolcról kiragyog egészséges pirospozsgájával. Nagy teste ellenére olyan biztonságosan egyensúlyoz a mihaszna ajándékalbum és a szomorú tankönyv formátum szakadékai fölött, mintha ez lenne a világ és a kultúraközvetítés magától értetődő gyakorlata.

S valljuk be: az Ingo F. Walther szerkesztette, valamint négy német szerző által szövegezett huszadik századi művészettörténet eredetileg olyan nagyközönség számára készült, amelyben ez magától is értetődik: az efféle gyakorlat anyagi és szellemi rizikója ott lényegesen kisebb, mint mifelénk. A kötéltáncnak - fél képzavar - ott ki van taposva az útja. Történelmileg alakult úgy, hogy ők, az egykori "odaátiak" már akkor hozzászoktak a pre és poszt, továbbá avantgárd és neoavantgárd művészethez, (és mindahhoz, ami közéjük szorult), amikor mi, az egykori "itteniek" furcsállkodva, utálkozva, jobb- és baloldali gondolatrendőrségektől nyomorítva nem értettünk az egészből szinte semmit.

Hát most pótlunk - ahogy lehet, ahogy megy, gyorsítva és túlórában. Waltherék fölmondják nekünk a századelő klasszikus rebelliseit, és a világháborús évek nagy látnokait. A nyugati konszolidáció intézményesült nonkonformistáit, és a fogyasztói társadalom ellen kiképzett vizuális forradalmárokat. A globális civilizációtól megérintett művészeket és azokat, akik visszarettentek ugyanettől a globális civilizációtól. A média zárt kereteiben működőket, és a médiakorlátok fölrobbantóit. Festőket és szobrászokat, objektkészítőket és performereket, fotósokat és videósokat. Van benne "történelmi háttér" módjával, műelemzés adagolva, életrajzi "kis színesek" ízlés szerint. Mindenből kicsi, de mindenből elegendő. Építészekről, iparművészekről azonban nem szól a könyv, és érteni vélem azt a belső logikát is, amelynek íve két pilléren nyugszik.

Egyrészt. Világégés ide, művészeti paradigmaváltás oda - ábrázolja a kötet - a rendszer ma is a kétszáz éve jól működő hegeli esztétika szerint ketyeg, azaz "autonóm" és "alkalmazott" művészet itt összeférhetetlen alkatrészek.

Másrészt - ez a fontosabb. A művelt "nyugat-európai" közönség is ezzel a bontással szokott találkozni. Nem csak a könyvekben. Inkább a kortárs művészeti múzeumokban, a kultúra új presztízs-templomaiban, a közművelődés új hiteles helyein, a szabadidő-színterek új aranybányáiban. Ott szokta megfigyelni, hogy a "nagy történetet" a vége, azaz a Ma felől szerkesztik, hogy az ítéletek és előítéletek folyamatosan alakulnak, hogy az érték, miként a tőzsdeindex, a szezonális trendek következménye. A Walther-könyv tehát egy mindennapi tapasztalaton, egy középosztálybeli szocializáción, egy valóságos intézmény-rendszeren alapszik. Nálunk itt és most?

Válasz helyett örüljünk inkább önfeledten a művészettörténeti munka nagyszerű - könyv a könyvben - művészlexikonjának, értelmes és élvezhető stílusának, a gondosan szerkesztett magyar változatnak. A fehérbetűs, szép, piros gerinc a polcunkon pedig jelezze: a könyvtárunk, legalább a könyvtárunk, már kezd fölzárkózni Európához. (Taschen/Vince, 840 oldal, 12000 forint)

P. Szűcs Julianna
Népszabadság 2004. november 27.

"Bár a 20. század vége nem sok ünnepelnivalót kínál, ezt a könyvet mindannyian ünnepelhetjük." (A Süddeutsche Zeitung kritikájából)

A Vince Kiadó nem aprózza el magát: a Picasso-kötet mellett itt az új, monumentális album magyarítása: a 20. századi művészet lehetőség szerinti minél nagyobb volumenű bemutatása. Ahogy lezárult a század, úgy egyre-másra találkozunk összegző művekkel. A Taschen választása kifejezetten jól sikerült. A 20. század szédületes művészeti átalakulásából sikerült kiemelni azt, ami lényeges, és felejteni azt, ami nem oly fontos. Az album több tucat esszéből épül fel, mely velősen összegzi és bemutatja, hogy mi például a kinetikus művészet, a pop-art, a ready made vagy a minimal-art. Mindezt úgy teszi, hogy az alcímben megjelölt négy nagy képzőművészeti ág elkülönül a kötetben. A szerzők nem egy feltételezett egységes történetet beszélnek el, hiszen éppen az összefüggő történetiség (is) megkérdőjeleződött az elmúlt században, hanem a különböző művészeti ágak és azok irányzatainak sajátos belső dinamikáját kívánják bemutatni. Aki veszi a fáradságot, és hosszú őszi-téli estéit a könyv tanulmányozására szánja, az teljes fegyverzetében el fogja sajátítani a 21. század mögött settenkedő elmúlt évszázad művészeti gondolkodását.

STÍLUS Magazin, 2004. november