"A fotográfia jelenleg hatalmas átalakuláson megy keresztül. Egy olyan médium fejlődési folyamatáról van szó, amely szervesen nem kapcsolódik a művészettörténethez és most önálló művészeti ággá válik."

Áprilisi számunkban írtunk a Vince Kiadónál megjelent Fotóikonok című kétkötetes könyvről. Méltó párja ez a kötet, és a 20. századi dizájntörténetet bemutató albumhoz hasonlóan a század nagy, kanonikussá vált fotósait és életművüket mutatja be ugyancsak lexikonszerűen, betűrendben. Az új századelő kedvez az előző századra kacsingató összegző visszapillantásoknak. Szeretnénk egyben látni, értékelni, méricskélni azt, ami volt. Noha mindaz, amit pozitívan vagy negatívan ítélünk meg (és persze átmenetként, de ez is a mi kissé bizonytalan, ám ettől még érdekesebb ítéletünk), már korábban létrejött kanonizálódási folyamatok eredménye. Persze nemcsak egy kánon van: kánonok vetélkednek egymással. Nem könnyű tisztán látni ebben a ködben, de, ellentétben sokakkal, akiknek ez kényelmetlen, örülhetünk is annak, hogy kószálásaink ettől csak izgalmasabbak lesznek. Az album egyfajta kánonként mutatja be a 20. század históriáját. A következő években valószínűleg még sok ehhez hasonló összegző munka jelenik majd meg. Mi bizonyult tehát maradandónak a 20. századi fotó világában? Fogas kérdés. Meg lehet közelíteni a kérdést technikailag: milyen bravúrra volt képes a fotós, kifejezésében mennyire árnyalt, sűrített. És folytathatnánk a sort. De az idő - szokványosabban: a történelem - szinte beleüti az orrát a dologba. Ha egy esemény maga kanonikus fordulópont lett, az őt megörökítő fotó is pályázhat a babérra, hiszen a nagy fordulatot dokumentálta. Ikonikus jellegű a kötet is. Egy-két képe megegyezik a Fotóikonok című kötetben már közzétett képekkel. Nem is lehet ez másként: aki ikonikus képeket készített, maga is a kánon részévé vált, vagyis a 20. század fotótörténetének megkerülhetetlen figurájává. Legyen az haditudósítóként működő fényíró, mint Capa, vagy a stroboszkopikus fotózás kiagyalója, mint Edgerton, vagy a montázs és a fotogram mestere, mint Liszickij. És persze ott sorakoznak a kötet lapjain a portré és az életkép mesterei, akik nemcsak tudták, hogy a megfelelő pillanatot a megfelelő pillanatban kell elcsípni - hanem el is csípték.

STÍLUS Magazin, 2004. július-augusztus